Die Ärzte

Az egész sztori úgy kezdődött, hogy kaptam egy jegyet az Arzte koncertre tavaly névnapomra – ami már elég messze van ugye. Szóval eljött a nagy nap és elutaztunk Stuttgartba, a hármas fogat. Igaz csak ketten mentünk a koncertre, de szerencsére volt egy sörautomata a szobánk mellett a helyes kis német szállodában, ahol lefoglaltunk egy szobát három ággyal, hogy ne kelljen még aznap levezetni 300km-t. Ugyanis a koncert Stuttgartban volt! Szóval megérkeztünk, a szállás egyszerű, de nagyszerű volt. Egy elég nagy fürdőszoba, egy viszonylag nagy szoba egy franciaággyal és egy egyszemélyes ággyal. Az ágynemű piros-fehér kockás, édi, igazi német falusi idill. Eddig minden ok. Lementem a recepcióra, mert nem működött a wifi az uram okos telefonján, a bárnál vagy 10 fő ült, persze mindenki fekete pólóban és persze mindenki az Arzte koncertre jött… Mon Dieu! Mi lesz itt velünk. Ezer éve nem voltam bulizni, nem hogy koncerten. Aztán kiderült, hogy marha jó helyen van a hotel, 3 megálló a stadion. Fogtuk magunkat drága nővéremmel és elindultunk a nagy eseményre. Tényleg csak 3 megálló volt és kiderült, hogy a jegy feljogosít az ingyen utazásra, legalábbis a koncertre és vissza. Bántuk már nagyon, hogy nem vettünk három jegyet így a triumvirátus férfi tagja is velünk tarthatott volna, de késő bánat „Zu spat zu spat, jetzt is alles viel zu spat” mondaná az egyik híres nóta. Szóval kettesben maradtunk. Ezer ember, persze mindenki feketében és hálát adtam a Sisternek, hogy rábeszélt a rock szeróra (fekete farmer, fekete póló, fekete cipő – már csak a Martens bakancsom hiányzott L ) Az előzenekarról lemaradtunk, mivel sorban álltunk két sörért és egy speckó – mint kiderült gagyi – műanyag pohárért, amit a triumvirátus harmadik tagjának szántunk ajándékba. Na mindegy. Megtaláltuk az ülőhelyünket – igen, az ülőhelyünket, 30 felett már nem megy a dühöngőbe az ember, de várd ki a végét a sztorinak. Majdnem egy órát várakoztatott minket Bela, Farin és Rodriquez (igen, így hívják a másik gitárost és tudom, nem egy tipikus német név!). Végre beindult a buli és MINDENKI értsd úgy hogy MINDENKI felállt, vagyis ülőhely ide vagy oda, mi álltunk! Sajnos nem mindent értetettem, amit a zenekar kiabált és ettől eléggé lelombozódtam. Vagy süketülök a korom miatt, vagy – és persze ez a hivatalos magyarázat – elnyomja a többi nyelv a kiváló német tudásom J A hülye francia, az English és hát a most kezdett espanol…..Na mindegy, azért a lényeget még csak csak megértettem vagy én vagy a drága Sister! Dórcikám annyit gondoltam Rád, ment a zu spat  http://www.youtube.com/watch?v=H-LTs6Zdi18 –persze csak a végén ráadásnak, meg az „ist das alles?” meg még sok sok ismert szám. Egyszer csak úgy éreztem, hogy mindjárt szívinfarktust kapok, no levegő, tömeg és hát lássuk be végig tomboltam az egész 3 órás koncertet. Végig tomboltam, értsd végig ugráltam és táncoltam és énekeltem és sikongattam és megint urgáltam és ujjongtam és megint ugráltam és még a pulcsimat is forgattam a levegőben ezzel nem kevés izomlázat okozva a kis bicepszemnek, de hát Béla azt mondta, hogy mindenki forgassa a pólóját vagy ingjét vagy amit akar a levegőben, hogy legyen egy kis huzat, mert marha meleg volt a stadionban. Én megtettem minden tőlem telhetőt, majdnem elrepítettem a kedvenc fekete pulcsim! Szóval jó volt, de azért meg kell hagyni, hogy egy ilyen koncerten az ember elgondolkodik, nosztalgiázik, ha akar, ha nem. Én nem bántam. Jó volt érezni és tudni, hogy fiatalon is "éltem" és most is élek, igen is tele vagyok és voltam mindig is érzelmekkel, érzésekkel és még most is tele vagyok életkedvvel, csak hát nem mindig tudom ezt úgy kiadni, mint régen. A körülmények sajnos nem mindig kedvezőek ehhez. Tehát a koncert jó volt, meg kell hagyni, olyan mint az élet. Néha nem jó a kommunikáció, de aztán beindul minden és az élet nem vár meg minket. Bár vannak kudarcok, fájdalmak és rossz érzések, de összességében azért sok jó élmény jutott nekem és ezért hálás vagyok. Még így 30 után is tudok tombolni, bulizni, elengedni magam, egyszerűen érezni minden porcikámban, hogy igen, ez én vagyok, ilyen vagyok és ez jó! Köszönöm Sister ezt az élményt, 3 órám volt rá, hogy átgondoljam a múltam és a jövőm, ami még előttem áll és ami tele van reménnyel és boldogsággal! Mert sosem késő, semmihez. Csak ne hagyjuk magunkat, mindig hallgassunk a belső érzésre, mint régen!

Tengeren

Hallom a tenger lágy, kellemes moraját

Csak ülök a parton, figyelem a hullámzást

Lelkem megérinti a természet hatalma,

Testem már nem feszül, hisz most nem áll hadban.

Aztán jön egy vihar, felkorbácsolja a vizet

Egy kis hajó bizonytalan táncra perdül, liheg

Harcol a széllel, de még tartja magát,

Nem tudni ekkor még, hogy milyen sors vár rá.

Hirtelen kisüt a nap megint, elcsendesedik a robaj,

Kitisztul az égbolt, tovaszállt a fenyegető vihar.

Lágyan ring a megtépázott hajó, közel már a part

Szerencse vagy sors, az a fontos, hogy még kitart!

Szeretem a tengert, megbódít a friss, üdítő illata

Vízre szállok hát én is, vágyom a messzi távolba.

Látom már a célt, de ekkor engem is hatalmába kerít

A láthatatlan erő, s most már helyettem is ő irányít.

Zuhog az eső nagy cseppekben, tombol az orkán

Hiába terveztem meg mindent, elvesztettem az irányt

Minden vágyam, hogy újra szárazföldet lássak,

A füves parton megvessem a lábam, sziklaszilárdan.

Tudatosan vállaltam be ezt a tengeri utazást,

Reméltem, hogy nem ér más, csak napsugár

O mily naiv az ember, hisz változnak a dolgok

Nem tudhatod mi vár a rád a vízen és a parton.

Időközben felbukkant a tengeri betegségem,

Gyűlölöm a hullámzást, nem lehetne szépen

Szépen s nyugodtan ringatózni lágyan, békésen ?

Viharok nélkül haladni, nem leállni úton, útfélen ?

Elvesztegetett idő, félek, sosem kárpótolnak

De talán mégis van értelme, a sok kis megállónak,

A végállomás még nagyon messze, nem is az a cél,

Csak kiszállni egy kicsit, feltöltődni, azt szeretnék.

S újra hallgatni a tenger lágy, kellemes moraját

Csak ülni egy kicsit a parton, figyelni a hullámzást

Összhangban lenni a hatalmas természettel,

Élni ezt a csodás életet, hálával s szeretettel.

Kalispera

A múlt héten Athénban jártam kiküldetésen. Szuper volt! Bár munkaügyben mentünk, mégsem volt az a szokásos szorongás bennem, mint amikor előadást kell tartani vagy tárgyalni kell egy projekt miatt. Azért mentünk, hogy megismerjük azokat az embereket, akik nekünk dolgoznak. Vagyis a velünk szerződésben álló cég athéni csapatát, akik a CORDIS honlap tartalmát töltik fel, vagyis a mi szervizünket, amiért mi felelünk EU részről. Ők írják a cikkeket, ők felelnek az adatbázisunkért stb. Négyen mentünk az osztályról a kisfőnök és hárman kolleganők. Kiszálltunk a gépből és már akkor megcsapott a meleg és a tenger illata! Mintha nyaralni mentünk volna. A hivatalos program mellett szerencsére maradt nagyon sok szabadidőnk, lejártuk a lábunkat, de megérte. Athén egy fergeteges város, az emberek kedvesek, sehol sem néztek ki minket, mert turisták vagyunk. Teljesen más a mentalitás, este tele volt minden étterem, még a krízis ellenére is. Váratlan volt, hogy mennyi park van és minden virágzott. Az ember azt hinné, hogy ez a város tök száraz, kopár, de nem. Van metró, egy modern villamos vonal, ami a tengerparton megy végig. A tengerpart végig ki van építve, kell mindenhol belépőt fizetni, de cserében rendben tartják a partszakaszt, ami itt is persze homokos. Az idő nagyon jó volt, de a tenger még hideg, bár erre számítottunk. Egyik este elvittek minket egy puccos helyre, ahol beparkolták az autót! Mi meg csak néztünk, persze alul voltunk öltözve, mert azt mondták laza hely. Kicsit hülyén éreztük magunkat, a nagy EU tisztviselők…. A tengerparton volt az étterem, a teraszon egy bazi nagy medence, alattunk a tenger. Csodás volt. Igaz, hogy még nem vacsorázhattunk a teraszon, mert nekik ez még nem főszezon, de azért kisétáltunk és élveztük a tenger friss illatát és a csodás kilátást. A kaja is szuper volt persze. Megmásztuk az akropoliszt is és itt is szerencsések voltunk, mert nem sok turista lézengett, nem úgy mint nyáron, amikor megmozdulni sem lehet. Bár mondták, hogy óriási a munkanélküliség és az emberek el vannak keseredve, de ez nem látszott meg rajtuk. A görög kollegám ezt úgy magyarázta, hogy ez a görög mentalitás, az élet megy tovább valahogy a jókedv és a napsütés sokat segít! Nagyon családcentrikusak és majdnem minden este elmennek valahova. Olyan helyek vannak kialakítva, hogy az egész család jól érzi magát. Az étteremhez tartozik általában egy bár vagy egy disco, ahova a fiatalok mennek, addig az öregek komótosan vacsoráznak és iszogatnak. Mivel az este 22.00.00-kor kezdődik mindenkinek, ez nem okoz gondot. Sokszor 23.00 után vacsoráznak. Hajnalig el vannak, délután pihennek. Mediterrán ország, ezért a meleg miatt ez nem is olyan rossz szokás. Az ételek nagyon nagyon finomak voltak és egyáltalán nem drága egy átlagos étterem. Sikerült beülnük egy igazi helyi tavernába, minden friss volt, nagyon sok grillezett zöldség és persze a tengeri kütyük és a sok előétel (meze), amivel máris jól lehet lakni. Most megenném azt a sok finomságot, amit ott hagytunk, mert akkora adagokat hoztak, hogy még éhesen sem tudtuk legyűrni. Összességében nagyon elfáradtam, hajnali 1 óra előtt sosem sikerült visszaérni a szállodába és reggel folytatódott a céges program, de ennek ellenére teljesen feltöltődtem és jó volt egy kicsit kizökkeni. Mindenképpen vissza szeretnék menni ebbe a mesés városba, a demokrácia bölcsőjébe, az Égei-tenger partjára. Tetszett!

Április 23

Telnek-múlnak az évek,

S ez a nap mindig arra késztet

Hogy átgondoljam az életet

S hálát adjak érte az égnek.

Hisz megszülettem, ember lettem

Lelkem lett és lélegeztem,

Fény áradt a kis szememre,

Nem láttam még, de éreztem.

Történt ez már jó pár éve,

S minden alkalommal megkérdem:

Mekkorán? És könnyen jöttem?

Milyen voltam? Mit szerettem?

Élvezem, hogy pontról pontra

Anyukám átszellemülve elmondja

„Te voltál a legszebb gyerek,

Hajkoronád égnek meredt”.

Mindenki rám csodálkozott,

Bámulták, hogy hajam vörös,

Nagymamám meg is botránkozott,

Aztán csak annyit mondott, milyen aranyos.

Nővérkém annyira megihlettem,

Hogy kisujjam majdnem eltűntette,

Gügyögtem, nagyokat nevetgéltem,

Mindent és mindenkit szerettem.

Eltelt már azóta pont harminchét év,

Számomra ezt még leírni is nehéz,

Történt jó s rossz, volt minden, ami belefér

Sok öröm, bánat, csalódás és boldogság ért.

Aztán egy szép estén valamikor régen,

Váratlanul megismertelek Téged,

Kiderült valami igen fura,

Mindkettőnk horoszkópja a bika.

Sors vagy nem, már nem is tudom,

De ugyanazon a napon van a születésnapunk.

Éreztük, hogy ez valami különleges,

S nemsokára mi lettünk a boldog szerelmesek.

Köszönöm, hogy a mai tavaszi napon,

Nem egyedül merengek a múltamon.

Itt vagy velem, s együtt mulatunk,

Hisz ez a mai csakis a mi napunk!

Szokásaink

Állandó útitársad vagyok,

Vagy legjobb segítséged, vagy legnehezebb terhed,

Továbbsegítelek, vagy sikertelenség felé húzlak,

Parancsodra várok.

Felét átadhatod annak, amit teszel,

Végrehajtom gyorsan és hibátlanul,

Könnyen kordában tarthatsz, csak légy szigorú hozzám.

Mutasd meg nekem pontosan, hogyan végezzek el valamit,

Pár lecke után már magamtól is megteszem.

Minden nagy embernek szolgája vagyok,

De nem kevésbé a szerencsétleneknek is.

A nagyokat én tettem naggyá,

A szerencsétleneket én tettem szerencsétlenné.

Annak ellenére, hogy nem vagyok gép,

egy gép precizitásával dolgozok,

Amelyhez egy ember intelligenciája társul.

Hasznodra vagy romlásodra működtethetsz engem;

Nekem teljesen mindegy.

Fogadj el, képezz, legyél hozzám szigorú,

És az egész világot lábaidhoz vetem.

Vegyél könnyedén, elpusztítalak.

Ki vagyok? A szokásaid.
(Ismeretlen szerző)

Ezt a témát érdemes lesz még körbejárni, most csak az idézetet teszem közzé, nehogy elfelejtsem. Nagyon igaz minden szava. Gondoljuk csak át mennyire irányítanak minket a szokásaink legyenek azok rosszak vagy jók.  A hivatalos definíció szerint a szokás:

„Sok ismétlés által automatizálódott cselekvés, mely kényszerítő belső szükséglet hatására megy végbe. Az azonos ismétlődések következtében az agykéregre ható ingerek egységbe rendeződnek, ezáltal az egyén gépiesen, külön tudati ellenőrzés nélkül hajtja végre a cselekvést. A szokás kialakulásának előfeltétele a készségek megszerzése (jártasság és készség). A szokások rendszere kedvezően befolyásolja a személyiség kibontakozását és nagy mértékben tehermentesíti a tudatot, a rossz szokások viszont gátolják az egyén fejlődését.” Folyt. köv.

Mai lecke

Ha valamit nem szeretsz, vàltoztass rajta! 

Ha vàltoztatni nem tudsz, vàltoztass azon, ahogy gondolkodsz róla! 

Csak ne panaszkodj!

Jöjj tavasz! Jöjj!

Virágok, virágok, tavaszi virágok

Pompázó, színes, gyönyörű tulipánok

Illatos orgonák, egymást kergető fecskepár

Hajnalhasadás, mámoros holdsugár

Elhozzátok-e nékem végre a melegséget

A sebeket begyógyító, új lehetőséget

Lelkemnek balzsamot, szívemnek dallamot

Egy új kezdet reményét, énem ébredését

Kimerült testemnek erőt, s lendületet,

Éhező szellememnek tápláló új ismereteket

A házakba éltető fényt, s boldogító derűt

A természetnek finom, szomjat oltó nedűt

Keserűség helyett, mézet, oly édeset

A hideg helyett simogató, puha meleget

A zord szelek után, szellőt, de csiklandozót

A rideg tél után a tavaszt, a megbolondítót

Bódító illatok, langyos napsugár

Hosszú nappalok, fénylő csillagok

Gyertek hát gyertek, hadd érezzelek

Itt a tavasz s én végre fellélegezhetek!

Szülői minta

„Senki sem tökéletes! És elvárhatatlan, hogy az legyen, mert az ember nem az”

Itt volt anyósom egy hétig és hát sokat gondolkoztam azon, hogy milyen hatással van ránk a szülői minta. A másik gondolat, ami felmerült bennem, hogy a szülői környezetben mindenkiből előbújik a gondatlan gyerek, persze nem tudatosan és ezt csak a külső szemlélők veszik észre. Én észrevettem a férjemen a változást, felszabadult volt, önmagát adta és néha borzasztóan gyerekes, de boldog volt! És ez a lényeg, viszont számomra néha idegennek tűnt illetve nem a megszokott arcát láttam. Visszagondolva én is megváltozom, ahogy a szüleim vesznek körül, feltéve, ha nincs otthon semmi balhé, mert akkor a szigorú felnőtt vagyok, aki kioszt, idegbeteg, de próbál közben tanácsot adni és persze csak segíteni akar és véget vetni a vitáknak – bár általában hiába. Mindegy, én most a nyugodt szülői környezetről beszélek, amibe felnőttként is néha azért belecsöppenünk. Amikor a szüleinkkel és esetleg a testvéreinkkel vagyunk, kizárólag velük, a szűk családdal. Én is megnyugszom ilyenkor, lehetek végre a Linduka, aki hülyéskedik, aki hisztizik, aki sír, vagy aki baromságokat beszél, de senki nem mond rám egy rossz szót sem, mert ők talán az egyetlen emberek, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Persze minden nő álma, hogy a férje/párja is elfogadja olyannak, amilyen. Ezt nevezzük mi magunk között Bridget Jones szindrómának, gondolom, mindenki tudja, miről beszélek. Marc Darcy lerohan a lépcsőn Bridget után, mindketten halálosan zavarban vannak a cikis este miatt, ahol Bridgetet kicsinálták a „pöffeszkedő” családosok illetve párok és Bridge menekül. De jön Mr. Darcy és csak annyit mond, „kedvellek, úgy ahogy vagy”. Hát ki vágyik ennél többre? A sok okos öngyógyító irodalom mindig az tanácsolja, hogy fogadjuk el a párunkat, olyannak, amilyen és majd akkor ő is elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk. Mese habbal. Biztos van ilyen kapcsolat, de ehhez óriási önismeret és önszeretet kell és egy belső béke, ami nekem még nem adatott meg. Valószínűleg még egyszer-kétszer vissza kell térnem ebbe az élet nevezte körforgásba, hogy ezt megtapasztalhassam, de ez nem a mostani életem. Valljuk be, az igazi benső énünket sosem fogjuk kiadni senkinek, talán egy testvérnek, aki tolerálja a rossz oldalunkat is és ismeri sok titkunkat és a szülőknek, akiknek viszont csak magatartásunkban adjuk önmagunkat, de nyilván nem osztjuk meg velük titkainkat, vad gondolatainkat – feltéve, ha vannak. Ők nem tudják hányszor rúgtunk be úgy igazán, hány pasival volt dolgunk, talán sejtik, de nem tudják. Egy testvér vagy egy barát talán igen, talán a párunk is, ha vagyunk olyan jóban. De általában ezek mind önmagunk titkai, csak a mieink, mert néha szégyelljük, néha nem akarunk megbántani senkit, néha meg egyszerűen csak ránk tartozik, és talán sokszor mi sem tudunk mit kezdeni velük.

„Kellene az életemben egy ember, legalább egyetlen ember, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját ki merem adni. Akit beengedek magamba: ez vagyok, minden jóval, rosszal, nemes és szennyes gondolattal együtt. És ez az egyetlen ember, akit valóban szeretek”

Müller Péter

Visszatérve a szülői mintára gondolom mindenki észrevette már, hogy pont olyanná kezd ő maga is válni, mint ami elől menekül. Én nem akarok mindenkinek megfelelni, mégis ezt próbálom elérni mióta az eszem tudom. Nem akarok hisztizni, mégis szoktam, nem keveset. Volt kitől tanulnom, de valószínűleg neki is volt kitől tanulnia. Most ott tartok, hogy legalább már felismerem, hogy mikor vagyok olyan, amilyen nem akarok lenni és talán legközelebb már jobban tudom kontrollálni a feltörő érzéseket, ami néha olyan, mint egy kitörni vágyó vulkán, amit lássuk be igen nehéz megfékezni, de meg lehet. Gyakorlat teszi a mestert és persze a tapasztalat. Nehéz nem beleesni abba a hibába – bár én folyton beleesek ebbe - hogy valakit elítéljünk, mert ezt-vagy azt így vagy úgy csinálta és mi látjuk, hogy az nem jó. De kinek nem jó? Valószínűleg nekem! És kinek áll jogában elítélni egy olyan magatartást, ami valakiben gyerekkorában bevésődött ? Akkor senki sem szólt neki, hogy hé te, ezt azért nem így kéne mert a majdani feleségednek ez nem igen fog tetszeni! Vagy fordítva. Viszont felnőttként már tudatosan kell bánnunk az ilyen bevésődésekkel és képesnek kell lennünk felülbírálni őket és változtatni. Azt mondják, az ember nem változik. Szerintem az ember egyszerűen nem akar változni, mert ez így kényelmesebb „ilyen vagyok, kellek vagy nem?”.

Számomra ez nem ilyen egyszerű. Mindketten hozunk valamit a kapcsolatba és meg kell találni a közös pontokat. Ez baromira nehéz. Amikor felszáll a rózsaszín köd igazából csak akkor mutatkozunk meg egymásnak. Ez vagyok én. Türelmetlen, házsártos, jópofi másokkal, túl praktikus vagy éppen túl megfontolt, lassú, precíz vagy trehány. Ezek a mindennapok és itt kezdődik a kihívás. Akarjuk mi ezt? El tudjuk fogadni, hogy ő is csak egy ember és mi is csak egy ember vagyunk, tele hibákkal, gátlásokkal, de tele vágyakkal, tervekkel is. Mindenki a jóra törekszik, csak sokszor nem látjuk az egészet. Én sem. Látom és érzékelem a kis részleteket, de sokszor nem tudom összerakni az egészet és leragadok egy jelentéktelen részletnél. Tudom, hogy én mit miért csinálok, de sokszor nem veszem a fáradtságot, hogy elfogadjam, a másik is tudja, hogy mit akar, csak ő más úton akar eljutni oda. A neki kiszabott úton, az ő temperamentumának vagy éppen lényének megfelelő ösvényen. A lényeg az, hogy azért néha ugyanazon az úton járjunk, de legalább a cél legyen azonos és ha nem is mindig megyünk kézenfogva, legalább az irány legyen közös. Néha integessünk, tudassuk, hogy itt vagyunk egymásnak, mindig szem előtt tartva, hogy bár mások vagyunk, de kiegészítjük egymást. Jóban rosszban. Függetlenül a szülői mintától képesek vagyunk megváltozni, egymásért és önmagunkért, tiszteletben tartva egymás másságát, de igyekezve közösen fejlődni, hogy a mi gyerekünk már egy másik mintát lásson. Biztos vagyok benne, hogy a szüleink mindent elkövettek, ami hatalmukban állt, hogy nekünk jó szüleink legyenek. Ezért hálás vagyok nekik örökre. Vannak viszont dolgok, amik nem rajtuk álltak, ők is továbbadták a jó mellett a rosszat is. A mi feladatunk felismerni ezt és változtatni, hogy a mi gyerekünknek már könnyebb legyen.

“A család azt jelenti, megosztjuk egymással a hibáinkat, a tökéletlenségeinket és az érzéseinket, miközben nem szűnünk meg szeretni egymást. De még ha szeretet árad belőlünk, akkor sem vagyunk mindig szeretetre méltók. Ha pedig nem vagyunk tökéletesek, lényeges, hogy meg tudjuk bocsátani önmagunknak és másoknak. Azután másnap reggel elölről kezdünk mindent. Olyan folyamat ez, mint a bimbó nyílása. Virágzás, virulás és virágba borulás."

Bernie Siegel

Idézet

Nemrég kapta a tesóm ezt a szép idézetet, muszàj megosztanom veletek

Olyan fiatal vagy, mint reményeid, olyan öreg, mint a kétségeid.
Olyan fiatal, mint önbizalmad, olyan öreg, mint félelmeid.
Fiatal, mint a hited, öreg, mint a csüggedésed.

Albert Schweitzer

(Jelen) lenni vagy nem lenni

Gondoltam lehetne a következő téma mondjuk a "gyerekcsinálás". Igen, ezt most értsd szó szerint: mikor, hogyan, hányszor csináld, mit egyél, mit igyál, mit tornázz stb. Aztán rájöttem, hogy az utóbbi több mint 2 évben annyi ismeretet, praktikát, tanácsot és persze tapasztalatot gyűjtöttem össze erről a kérdésről, hogy már én is unom. Tényleg unom, elég volt, egyszerűen már "too much". Simán meg tudnék tartani egy egynapos szemináriumot a következő címmel: "Átfogó ismeretek a gyermektervezéstől a fogantatás biológiai folyamatain keresztül a lelki megpróbáltatásokig, avagy tippek és praktikák a gyermekáldáshoz" Minden bizonnyal ez itt a baj, hogy simán meg tudnék tartani egy ilyen előadást… Ezért úgy döntöttem, hogy ideje más vizekre eveznem az életemben. Szóval inkább kihagyom ezt a témát és valami másról írok.

Méghozzá életem eddig egyik legnehezebb feladatáról, ami most előttem áll: mostantól jelen leszek a jelenben vagy inkább mostantól jelen vagyok a jelenben. Nem csak leszek, nem csak próbálok jelen lenni, hanem jelen vagyok. Egy kis kitérő a próbálkozásról: részt vettem egy személyiségfejlesztő tréningen nem is olyan régen "személyes hatékonyság" címmel, ahol a következő bölcsességet mondta Katarina, a coach: Soha ne mondd, hogy megpróbálod. Töröld ki ezt a szót a szókincsedből. Csináld rendesen vagy hagyd a fenébe. A "megpróbálom" mindig kudarcba fullad. Hát milyen igaza van, gondoljunk csak a fogyókúrára, én már évek óta próbálok leadni 5 kilót, csupán ötöt, semmi többet és néha tényleg keményen próbálom…

Visszatérve a jelenbe. Nagyon nagyon nehéz kikapcsolni a gondolataidat és csak szemlélni a világot. Tudatosan. Semmi kitérő a holnapi megbeszélésre vagy a hétvégi programra, vagy a tegnapelőtti vitára vonatkozóan. Tudatosnak maradni és a jelenre fókuszálni, ez a feladat. Gyakorlás gyanánt most hogy végre itt a tavasz remek alkalom nyílik arra, hogy a természet ébredésére koncentráljunk minden érzékszervünkkel, tudatosan. Kezdetnek már ez sem rossz. Ahogy egy kedves ismerősöm legutóbb írta: "az apró dolgokért is hálás vagyok, tegnapelőtt min. 2 óráig bámultam a kacsákat a Dunánál Óbudán..." hát ő akkor jelen volt az életében! Ha nem tudod kikapcsolni az agyad, gondolj a következő gondolatodra. Próbáld ki. Na? Furcsa módon ilyenkor leáll a kattogás és nyugalom lesz a fejünkben, legalább egy-két percig, amíg nem kezdjük el ismét felfogni a körülöttünk zajló eseményeket. Ezt a trükköt egyébként most olvastam, de nekem bejött. A lényeg: ne tévelyegjünk a múltunkban, mert ezt az érzelmi rezgést áthozzuk a jelenbe és már úgyis mindegy mi volt akkor. Ne agyaljunk a jövőnkön, mert közben elfelejtjük a jelent. Amit annyira tervezgettünk és vártunk valamikor, az most van, itt van. Hát vegyük észre és élvezzük. Persze ez nem megy ilyen egyszerűen és nem megy elsőre, de vannak most már pillanatok, amikor kifejezetten boldognak érzem magam. Persze eddig is voltak, de most ezt próbálom tudatosan megélni! Tegnap voltam ebédidőben hátmasszázson - mivel megint kicsit fájdogál a derekam -, és amikor jöttem vissza az irodába, az orrom előtt ment el a busz. Régen ilyenkor idegbajt kaptam – főleg, hogy még késésben is voltam – de most az őrjöngés előtt inkább átgondoltam a helyzetem. Ha kések sem történik semmi, hiszen előfordul az ilyesmi. Csönd van és nyugalom, a város ezen részén alig van forgalom és ember (Kirchberg, European School környéke, ha valakinek ez mond valamit). Süt a nap és csiripelnek a madarak. Gyönyörű az idő és majd jön a következő busz. Így hát lesétáltam egy megállót, magamba szívtam a friss tavaszi levegőt és mire odaértem, pont jött a következő busz. Késtem 10 percet, de nem harapták le a fejem, én viszont jó kedvű maradtam és nem stresszeltem. Pedig nálam ez elég ritka. Hát nekem ez volt az első lépésem a tudatosság felé, igaz csak a legelső, mint a kis fecskék szárnypróbálgatása. Egyszer kétszer még biztos leesek, de aztán egyre könnyebb lesz fennt maradni, már ha én is így akarom...

Ne keresd tovább az utad. Már rajta vagy. Mindig is rajta voltál.

Kalandjaim az Ájurvédával

Mielőtt elmesélem 2011 sztoriját röviden az előzmények. Az utóbbi időben nagyon rákattantam az Ájurvédára  http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81jurv%C3%A9da  vettem egy rakás gyönyörű könyvet, bújom a kaja leírásokat az interneten és még a csakrák működése is baromira érdekel. Próbálgatom a remek recepteket, imádjuk a vöröslencse levest es a csicseriborsó fasírtot mentás joghurttal – még a Gábor is, pedig ezek vega kaják. A Sziszivel elvégeztünk egy jóga tanfolyamot, ahol képzeljétek el egyszer az egyik csoporttársunk a nagy meditáció közben akkorát pukizott, hogy beleremegett a terem, tényleg elengedte magát az illető, ahogy kell…

Szóval gondoltam akkor körülnézek Ájurvéda ügyben, milyen programokba tudnék becsatlakozni a környéken, főleg mivel a Gábortól megkaptam a fejmosást, hogy ne siránkozzak folyton, inkább keressek magamnak egy hobbit! Hát elindultam hobbit keresni. Meg is tálaltam a nekem valót a konzi művelődési ház programfüzetében "Ayurveda – das Wissen des Lebens" avagy "Ájurvéda -  az élet tudománya" tartja Gauri Shankar Gupta, Dipl. Ing. Baromi jó, egy igazi indiai jógi vagy guru, vagy bánom is én kicsoda, lényeg az, hogy autentikus indiai előadás lesz az ájurvéda tanairól, pont ez kell nekem. Ráadásul az előadás ingyenes, jelentkezni nem kell rá. Én azért szépen interneten bejelentkeztem, biztos ami biztos, ahogy kell. Furcsa módon azóta sem válaszoltak rá…

Eljött a nagy nap. Baromi fáradt voltam, hajnalban mentem Brüsszelbe egy megbeszélésre és egész nap azon izgultam, hogy visszaérek-e este 19.30-ig Konzba, az én várva várt előadásomra. Gondoltam, ha nem érek vissza az egy jel lesz. Visszaértem. Ennyit a jelekről. Szakadt a hó. A Sziszi közölte, hogy őt ez most nem érdekli, fáradt és hát szakad a hó! De én nem tántorodtam el. Beöltöztem sapka, sál, meleg kabát és elindultam gyalog a tőlünk 10 perc sétányira lévő VHS (Volkshochschule = kb. mint itthon a művház) épületébe. Nagyon boldog voltam, hogy igen, én elmegyek, ha esik, ha fúj, mert nekem most már van egy igazi hobbim! Az utca kihalt volt, a hó szakadt, de én elégedetten szedtem a lábam a célom felé. Odaértem, ki is volt írva az előadás és akkor valami feltűnt a plakáton, kisbetűvel valami olyasmi volt odaírva, hogy: "akciócsoport: életünk végéig tartó tanulás - aktív tudás továbbadása" és ekkor beugrott újra a programfüzet. Annyira örültem az előadásnak, hogy átsiklottam azon mondat felett, miszerint ezt a konzi nyugdíjas klub szervezi… Basszus, tényleg, ekkor már leesett, de én mégsem adtam fel. Felbattyoggtam az előadóterembe, bementem és egy perc múlva kirohantam a mobilomat a fülemre szorítva, mintha fontos hívásom lenne. Őszintén szólva megijedtem. A következő kép fogadott: egy viszonylag kisebb terem egy ovális asztallal, amit körbeülnek kb. 60-70 éves életük végéig tanulni vágyó nyugdíjasok, akik alig várják, hogy magukba szívják az indiai külsejű, kb. 70 évesnek kinéző és kb. egy 70 éves írásvetítő mellett álló bácsitól a tudást, aki mint kiderült, szintén a nyugger klub tagja! Annyira sokkolt ez a látvány, hogy teljesen elbizonytalanodtam. Nővéremmel történt azonnali telefonos konzultálás után végül arra a következtetésre jutottam, hogy ez egy kihívás és ez nem véletlen! Itt vagyok a behavazott Konz központjában – na erről majd máskor írnek egy pár sort, mert a központ azért enyhe túlzás – ideértem Brüsszelből, érdekel a téma és végül is mindenki mosolygott rám. A kérdés az, hogy vajon miért ??

-          te jó ég, ez milyen jól tartja magát, vajon hányszor varrták fel az arcát?

vagy

-          te jó ég, ez eltévedt, mit keres itt ilyen fiatalon (a remény hal meg utoljára)

vagy

-          te Hans, ezt a nőt még sosem láttam a nyugdíjas klubunkban, te ismered?

De mivel én itt most Németországban vagyok, ahol az emberek köztudottan nagyon toleránsak vagy inkább nagyon nagy szükségességét látják annak, hogy toleránsnak tűnjenek, kedvesen mosolyogtak rám, amikor visszatértem közéjük és végső soron örülhettek, hogy megjelenésemmel javítok az átlag életkoron!

Elkezdődött az előadás, amiről már az első percekben kiderült, hogy igazából a bácsi nagyon aranyos, Németországban él kb.100 éve – bár a kiejtése még azért most sem az igazi – és hogy az Ájurvédáról nem tud átfogó, érthető ismereteket átadni. Úgy tűnt valaha tényleg értett hozzá, csak most már nehezére esett rendezni ezeket a gondolatokat. Összevissza beszélt, cserélgette az 1000 éves fóliáit – vicces volt, rég láttam már ilyet – de sajna nem igazán tudott újat és érdekeset mondani. A közönség meg türelmesen várt és várt és várt, hallgattuk a kusza beszámolót. Aztán izgalmas lett a dolog, mert egy erős orosz akcentussal beszélő idős hölgy elkezdett belekérdezni az anyagba és hogy ő akkor most pitha vagy kapha vagy vatha típus, - na, itt kezdődtek a gondok. Akkor ő most ehet csípőset, vagy inkább csak sósat és mit ért Gauri Shankar Gupta - röviden csak Gauri - az emésztés tüze alatt. Teljes zavar, már senki nem értett semmit. Herr Gupta meg csak mondta mondta, szerintem a végén már ő sem igazán volt a dolgok magaslatán. A mellettem ülő nő - akivel végül kínomban szóba elegyedtem és valójában nem is tűnt igazi nyuggernek (kb. 50) valamint ő is valahogy kilógott a sorból - engem kérdezgetett, én meg válaszolgattam a könyvekben olvasottak alapján, mire ő, "hát ez nagyszerű, maga professzionálisan foglalkozik a témával, hogy hogy itt van akkor?". Erre én: "nem, csak sokat olvastam róla" és aztán magamban "és a férjem szerint szükségem van egy remek hobbira, gondoltam benézek hozzátok".

Időközben egy nő elhagyta a termet! Micsoda izgalmak, persze az előadó bácsi rögtön kiszúrta, hogy távozni készül és jól odaszólt, hogy "legyen egy nagyon szép estéje, remélem tetszett az előadásom". Hát hogy a fenébe tetszett volna szerencsétlennek, amikor fél órát sem bírt ki belőle. Bevallom őszintén, együtt éreztem ezzel a nővel és ha vagyok elég bátor, én is felállok és elhagyom a helyszínt. Szinte folyamatosan azt a mondatot hallottam a fejemben, hogy "mi a francot keresek en itt ?" 1.5 órás szenvedés után végre szólt Hans – egyébként én neveztem el így, mert olyan feje volt – hogy nagyon jó kis előadást hallhattunk, de úgy esik a hó, hogy inkább be kéne fejezni…. Megkönnyebbülés, levegő kifúj. Túl vagyok rajta. Erre most jött a meglepi rész és ismét szót ragadt Hans: "kedves mindenki most szeretnélek felkérni titeket, hogy egyenként mondjátok el milyennek tálaltátok a mai estét es mik az észrevételek, ahogy ezt minden alkalommal szoktuk". A francba, izzadás, pánik, ezer éve nem szólaltam fel németek között németül – én csupán itt lakom -, biztos hülyeséget fogok beszélni, hajaj. Mire sorra kerültem már az ájulás kerülgetett, de összekaptam magam és elmondtam, hogy ez egy nagyon érdekes, de nagyon szerteágazó témakör, amit nem lehet 1.5 óra alatt összefoglalni és nagyon hálás vagyok, hogy itt lehetek – magamban pedig hozzátettem, hogy remélem már nem sokáig! Mindenki helyeselt, hogy igen igen, több idő kellene ehhez, teljesen egyetértenek velem. Szerencsére az ajtó közelében helyezkedtem el még az elején, így ahogy megmozdult a csoport én már ott sem voltam. Nekik kicsit tovább tartott feltápászkodni, így ki tudtam használni helyzeti előnyöm.

Azóta inkább otthon űzöm ezt a hobbit, a meleg szobában olvasgatom a gyönyörű képes recepteket, beburkolózva a kedvenc plédembe, ájurvédikus teát szürcsölgetve.

Folyt köv. ugyanis bejelentkeztem az ayurvedikus főzőtanfolyamra, szinten Konz City-ben, mert ÉN NEM ADOM FEL ....

NAMASTE

Valahol el kell kezdeni

Valahol el kell kezdeni. Milyen régóta álmodom erről a blogról? De hát vagy időm nem volt, vagy türelmem, vagy bátorságom :) Pedig nem egy ördöngősség...
Miért is kezdek el blogot írni? Nem is tudom, talán hogy megosszam a gondolataimat mindenkivel, akit érdekelnek, akit érdeklek. Nem szeretek telefonálni és messze vannak a barátaim - az igazi barátaim -, ezért így talán egyszerűbb lesz tudatni velük, hogy mi foglalkoztat, mi bánt, mi okoz örömöt és hogy mi történik velem itt a nagyvilágban. Hol itt, hol ott. Bár az útlevelem magyar, az életem már alig kötődik Magyarországhoz és egyáltalán bármely országhoz. Luxemburgban dolgozom, Németországban élek, Magyarország a hazám, de vajon tartozom-e még egyáltlán bárhova a nagyvilágban ? Sokszor úgy érzem magam, mintha az űrben sodrodnék, bár van kijelölt irány, de mégsincs megállás, csak lebegek az egyik fényes csillagról a másikra és sehol sem találom a gravitációt, ami végre megállítana és engedné, hogy újra gyökeret eresszek. Egy növény vagyok, amit kitéptek a földből, már nem először. Lassan megszokom, bár szeretni sosem fogom. Újra és újra kinőnek a kis gyökerek, de sosem tudnak mélyre hatolni, hogy megkapaszkodjanak, átmeneti az egész, egy vihar és újra sodródom.
Sódrodom a nagy Európában...

Külföldön élek

Külföldön élek és erről mindig sokat mesélek

Hiszen itt teljesen más az élet

A bajom csak az, hogy ezért otthon sokan irigyelnek

S igazából rám nem is figyelnek

Azt hiszik, ezzel vágyaim teljesültek,

Hisz valljuk be, pénzem van, hogy jól éljek

De milyen a lélek, őt nem érdekli a jóléted

Sokkal inkább az, mi körbevesz téged.

Most az egyszer őszinte leszek,

Elmesélem neked az igaz történetet.

Anno nagydologba vágtam a fejszém,

Reménykedve, hogy jól sül el a végén.

Itt vagyok hát a nagy nyugaton,

Az EU Bizottságnál tengetem a napom

És ne hidd azt, hogy nem dolgozom

Többet is annál, mint azt te gondolod.

Itt nem csak az a lényeg, hogy elvégzem munkám és hazatérek

Mert mi az a haza, tán a lakás más néven?

Vagy inkább egy hely, ahol van közösséged,

Ahol megértenek téged. S látod, ez hiányzik nékem.

Messze a haza, messze az az ország,

Ahol szíved s lelked tényleg otthonra talál.

Ahol elég egy egyszerű szó,

S mindenki érti, hogy miről is van szó.

Külföldön élek és igazából azt reméltem,

Hogy sorsom jó kezekbe téved,

De ez úgy tűnik, nem így lett.

Hiába is nézel, ezek a tények.

Itt aztán tényleg nem egyszerű,

Megtalálni azt, ami számodra nagyszerű

Az eszközök megvannak, de hiányzik az akarat

Hogy változtass, s igazán jól érezd magad.

Közben itt van még a nyelvi kérdés

Tudhatsz te bármilyen nyelven

Mégsem ugyanaz az érzés

Mintha anyanyelveden beszélnél.

Mellettem egy spanyol telefonál,

Mögöttem meg franciául folytatnak egy vitát,

Kérdezem a főnököm angolul,

Erre hív a Drága, természetesen magyarul.

Mily megkönnyebbülés, mondom én,

Végre saját nyelvemen mondhatom a mesém

Aztán hazajövök, s a szomszédokkal németül jópofizok,

Most már beláthatod te is, fárasztó azért ez is.

De elég a sok panaszkodásból,

Önszántamból jöttem megismerni a világot

Be kell látnom, hogy csak rajtam múlik,

S életem alakulása nagyben függ tőlem is. 

Előre kell menni, hátra hagyni a múltat

Arra gondolni, hogy megmutatom újra

Hisz én egy remek ember vagyok,

S mint mindig, most is boldogulok!