2012. április 23., hétfő

Április 23

Telnek-múlnak az évek,
S ez a nap mindig arra késztet
Hogy átgondoljam az életet
S hálát adjak érte az égnek.

Hisz megszülettem, ember lettem
Lelkem lett és lélegeztem,
Fény áradt a kis szememre,
Nem láttam még, de éreztem.

Történt ez már jó pár éve,
S minden alkalommal megkérdem:
Mekkorán? És könnyen jöttem?
Milyen voltam? Mit szerettem?

Élvezem, hogy pontról pontra
Anyukám átszellemülve elmondja
„Te voltál a legszebb gyerek,
Hajkoronád égnek meredt”.

Mindenki rám csodálkozott,
Bámulták, hogy hajam vörös,
Nagymamám meg is botránkozott,
Aztán csak annyit mondott, milyen aranyos.

Nővérkém annyira megihlettem,
Hogy kisujjam majdnem eltűntette,
Gügyögtem, nagyokat nevetgéltem,
Mindent és mindenkit szerettem.

Eltelt már azóta pont harminchét év,
Számomra ezt még leírni is nehéz,
Történt jó s rossz, volt minden, ami belefér
Sok öröm, bánat, csalódás és boldogság ért.

Aztán egy szép estén valamikor régen,
Váratlanul megismertelek Téged,
Kiderült valami igen fura,
Mindkettőnk horoszkópja a bika.

Sors vagy nem, már nem is tudom,
De ugyanazon a napon van a születésnapunk.
Éreztük, hogy ez valami különleges,
S nemsokára mi lettünk a boldog szerelmesek.

Köszönöm, hogy a mai tavaszi napon,
Nem egyedül merengek a múltamon.
Itt vagy velem, s együtt mulatunk,
Hisz ez a mai csakis a mi napunk!


2012. április 18., szerda

Szokásaink

Állandó útitársad vagyok,
Vagy legjobb segítséged, vagy legnehezebb terhed,
Továbbsegítelek, vagy sikertelenség felé húzlak,
Parancsodra várok.
Felét átadhatod annak, amit teszel,
Végrehajtom gyorsan és hibátlanul,
Könnyen kordában tarthatsz, csak légy szigorú hozzám.
Mutasd meg nekem pontosan, hogyan végezzek el valamit,
Pár lecke után már magamtól is megteszem.
Minden nagy embernek szolgája vagyok,
De nem kevésbé a szerencsétleneknek is.
A nagyokat én tettem naggyá,
A szerencsétleneket én tettem szerencsétlenné.
Annak ellenére, hogy nem vagyok gép,
egy gép precizitásával dolgozok,
Amelyhez egy ember intelligenciája társul.
Hasznodra vagy romlásodra működtethetsz engem;
Nekem teljesen mindegy.
Fogadj el, képezz, legyél hozzám szigorú,
És az egész világot lábaidhoz vetem.
Vegyél könnyedén, elpusztítalak.
Ki vagyok? A szokásaid.
(Ismeretlen szerző)

Ezt a témát érdemes lesz még körbejárni, most csak az idézetet teszem közzé, nehogy elfelejtsem. Nagyon igaz minden szava. Gondoljuk csak át mennyire irányítanak minket a szokásaink legyenek azok rosszak vagy jók.  A hivatalos definíció szerint a szokás:

„Sok ismétlés által automatizálódott cselekvés, mely kényszerítő belső szükséglet hatására megy végbe. Az azonos ismétlődések következtében az agykéregre ható ingerek egységbe rendeződnek, ezáltal az egyén gépiesen, külön tudati ellenőrzés nélkül hajtja végre a cselekvést. A szokás kialakulásának előfeltétele a készségek megszerzése (jártasság és készség). A szokások rendszere kedvezően befolyásolja a személyiség kibontakozását és nagy mértékben tehermentesíti a tudatot, a rossz szokások viszont gátolják az egyén fejlődését.” Folyt. köv.

2012. április 13., péntek

Mai lecke

Ha valamit nem szeretsz, vàltoztass rajta! 

Ha vàltoztatni nem tudsz, vàltoztass azon, ahogy gondolkodsz róla! 

Csak ne panaszkodj!



2012. április 12., csütörtök

Jöjj tavasz! Jöjj!

Virágok, virágok, tavaszi virágok
Pompázó, színes, gyönyörű tulipánok
Illatos orgonák, egymást kergető fecskepár
Hajnalhasadás, mámoros holdsugár

Elhozzátok-e nékem végre a melegséget
A sebeket begyógyító, új lehetőséget
Lelkemnek balzsamot, szívemnek dallamot
Egy új kezdet reményét, énem ébredését

Kimerült testemnek erőt, s lendületet,
Éhező szellememnek tápláló új ismereteket
A házakba éltető fényt, s boldogító derűt
A természetnek finom, szomjat oltó nedűt

Keserűség helyett, mézet, oly édeset
A hideg helyett simogató, puha meleget
A zord szelek után, szellőt, de csiklandozót
A rideg tél után a tavaszt, a megbolondítót

Bódító illatok, langyos napsugár
Hosszú nappalok, fénylő csillagok
Gyertek hát gyertek, hadd érezzelek
Itt a tavasz s én végre fellélegezhetek!


2012. április 11., szerda

Szülői minta


„Senki sem tökéletes! És elvárhatatlan, hogy az legyen, mert az ember nem az”

Itt volt anyósom egy hétig és hát sokat gondolkoztam azon, hogy milyen hatással van ránk a szülői minta. A másik gondolat, ami felmerült bennem, hogy a szülői környezetben mindenkiből előbújik a gondatlan gyerek, persze nem tudatosan és ezt csak a külső szemlélők veszik észre. Én észrevettem a férjemen a változást, felszabadult volt, önmagát adta és néha borzasztóan gyerekes, de boldog volt! És ez a lényeg, viszont számomra néha idegennek tűnt illetve nem a megszokott arcát láttam. Visszagondolva én is megváltozom, ahogy a szüleim vesznek körül, feltéve, ha nincs otthon semmi balhé, mert akkor a szigorú felnőtt vagyok, aki kioszt, idegbeteg, de próbál közben tanácsot adni és persze csak segíteni akar és véget vetni a vitáknak – bár általában hiába. Mindegy, én most a nyugodt szülői környezetről beszélek, amibe felnőttként is néha azért belecsöppenünk. Amikor a szüleinkkel és esetleg a testvéreinkkel vagyunk, kizárólag velük, a szűk családdal. Én is megnyugszom ilyenkor, lehetek végre a Linduka, aki hülyéskedik, aki hisztizik, aki sír, vagy aki baromságokat beszél, de senki nem mond rám egy rossz szót sem, mert ők talán az egyetlen emberek, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Persze minden nő álma, hogy a férje/párja is elfogadja olyannak, amilyen. Ezt nevezzük mi magunk között Bridget Jones szindrómának, gondolom, mindenki tudja, miről beszélek. Marc Darcy lerohan a lépcsőn Bridget után, mindketten halálosan zavarban vannak a cikis este miatt, ahol Bridgetet kicsinálták a „pöffeszkedő” családosok illetve párok és Bridge menekül. De jön Mr. Darcy és csak annyit mond, „kedvellek, úgy ahogy vagy”. Hát ki vágyik ennél többre? A sok okos öngyógyító irodalom mindig az tanácsolja, hogy fogadjuk el a párunkat, olyannak, amilyen és majd akkor ő is elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk. Mese habbal. Biztos van ilyen kapcsolat, de ehhez óriási önismeret és önszeretet kell és egy belső béke, ami nekem még nem adatott meg. Valószínűleg még egyszer-kétszer vissza kell térnem ebbe az élet nevezte körforgásba, hogy ezt megtapasztalhassam, de ez nem a mostani életem. Valljuk be, az igazi benső énünket sosem fogjuk kiadni senkinek, talán egy testvérnek, aki tolerálja a rossz oldalunkat is és ismeri sok titkunkat és a szülőknek, akiknek viszont csak magatartásunkban adjuk önmagunkat, de nyilván nem osztjuk meg velük titkainkat, vad gondolatainkat – feltéve, ha vannak. Ők nem tudják hányszor rúgtunk be úgy igazán, hány pasival volt dolgunk, talán sejtik, de nem tudják. Egy testvér vagy egy barát talán igen, talán a párunk is, ha vagyunk olyan jóban. De általában ezek mind önmagunk titkai, csak a mieink, mert néha szégyelljük, néha nem akarunk megbántani senkit, néha meg egyszerűen csak ránk tartozik, és talán sokszor mi sem tudunk mit kezdeni velük.

„Kellene az életemben egy ember, legalább egyetlen ember, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját ki merem adni. Akit beengedek magamba: ez vagyok, minden jóval, rosszal, nemes és szennyes gondolattal együtt. És ez az egyetlen ember, akit valóban szeretek”
Müller Péter

Visszatérve a szülői mintára gondolom mindenki észrevette már, hogy pont olyanná kezd ő maga is válni, mint ami elől menekül. Én nem akarok mindenkinek megfelelni, mégis ezt próbálom elérni mióta az eszem tudom. Nem akarok hisztizni, mégis szoktam, nem keveset. Volt kitől tanulnom, de valószínűleg neki is volt kitől tanulnia. Most ott tartok, hogy legalább már felismerem, hogy mikor vagyok olyan, amilyen nem akarok lenni és talán legközelebb már jobban tudom kontrollálni a feltörő érzéseket, ami néha olyan, mint egy kitörni vágyó vulkán, amit lássuk be igen nehéz megfékezni, de meg lehet. Gyakorlat teszi a mestert és persze a tapasztalat. Nehéz nem beleesni abba a hibába – bár én folyton beleesek ebbe - hogy valakit elítéljünk, mert ezt-vagy azt így vagy úgy csinálta és mi látjuk, hogy az nem jó. De kinek nem jó? Valószínűleg nekem! És kinek áll jogában elítélni egy olyan magatartást, ami valakiben gyerekkorában bevésődött ? Akkor senki sem szólt neki, hogy hé te, ezt azért nem így kéne mert a majdani feleségednek ez nem igen fog tetszeni! Vagy fordítva. Viszont felnőttként már tudatosan kell bánnunk az ilyen bevésődésekkel és képesnek kell lennünk felülbírálni őket és változtatni. Azt mondják, az ember nem változik. Szerintem az ember egyszerűen nem akar változni, mert ez így kényelmesebb „ilyen vagyok, kellek vagy nem?”.
Számomra ez nem ilyen egyszerű. Mindketten hozunk valamit a kapcsolatba és meg kell találni a közös pontokat. Ez baromira nehéz. Amikor felszáll a rózsaszín köd igazából csak akkor mutatkozunk meg egymásnak. Ez vagyok én. Türelmetlen, házsártos, jópofi másokkal, túl praktikus vagy éppen túl megfontolt, lassú, precíz vagy trehány. Ezek a mindennapok és itt kezdődik a kihívás. Akarjuk mi ezt? El tudjuk fogadni, hogy ő is csak egy ember és mi is csak egy ember vagyunk, tele hibákkal, gátlásokkal, de tele vágyakkal, tervekkel is. Mindenki a jóra törekszik, csak sokszor nem látjuk az egészet. Én sem. Látom és érzékelem a kis részleteket, de sokszor nem tudom összerakni az egészet és leragadok egy jelentéktelen részletnél. Tudom, hogy én mit miért csinálok, de sokszor nem veszem a fáradtságot, hogy elfogadjam, a másik is tudja, hogy mit akar, csak ő más úton akar eljutni oda. A neki kiszabott úton, az ő temperamentumának vagy éppen lényének megfelelő ösvényen. A lényeg az, hogy azért néha ugyanazon az úton járjunk, de legalább a cél legyen azonos és ha nem is mindig megyünk kézenfogva, legalább az irány legyen közös. Néha integessünk, tudassuk, hogy itt vagyunk egymásnak, mindig szem előtt tartva, hogy bár mások vagyunk, de kiegészítjük egymást. Jóban rosszban. Függetlenül a szülői mintától képesek vagyunk megváltozni, egymásért és önmagunkért, tiszteletben tartva egymás másságát, de igyekezve közösen fejlődni, hogy a mi gyerekünk már egy másik mintát lásson. Biztos vagyok benne, hogy a szüleink mindent elkövettek, ami hatalmukban állt, hogy nekünk jó szüleink legyenek. Ezért hálás vagyok nekik örökre. Vannak viszont dolgok, amik nem rajtuk álltak, ők is továbbadták a jó mellett a rosszat is. A mi feladatunk felismerni ezt és változtatni, hogy a mi gyerekünknek már könnyebb legyen.

“A család azt jelenti, megosztjuk egymással a hibáinkat, a tökéletlenségeinket és az érzéseinket, miközben nem szűnünk meg szeretni egymást. De még ha szeretet árad belőlünk, akkor sem vagyunk mindig szeretetre méltók. Ha pedig nem vagyunk tökéletesek, lényeges, hogy meg tudjuk bocsátani önmagunknak és másoknak. Azután másnap reggel elölről kezdünk mindent. Olyan folyamat ez, mint a bimbó nyílása. Virágzás, virulás és virágba borulás."
Bernie Siegel