Az egész sztori úgy kezdődött, hogy kaptam egy jegyet az Arzte koncertre tavaly névnapomra – ami már elég messze van ugye. Szóval eljött a nagy nap és elutaztunk Stuttgartba, a hármas fogat. Igaz csak ketten mentünk a koncertre, de szerencsére volt egy sörautomata a szobánk mellett a helyes kis német szállodában, ahol lefoglaltunk egy szobát három ággyal, hogy ne kelljen még aznap levezetni 300km-t. Ugyanis a koncert Stuttgartban volt! Szóval megérkeztünk, a szállás egyszerű, de nagyszerű volt. Egy elég nagy fürdőszoba, egy viszonylag nagy szoba egy franciaággyal és egy egyszemélyes ággyal. Az ágynemű piros-fehér kockás, édi, igazi német falusi idill. Eddig minden ok. Lementem a recepcióra, mert nem működött a wifi az uram okos telefonján, a bárnál vagy 10 fő ült, persze mindenki fekete pólóban és persze mindenki az Arzte koncertre jött… Mon Dieu! Mi lesz itt velünk. Ezer éve nem voltam bulizni, nem hogy koncerten. Aztán kiderült, hogy marha jó helyen van a hotel, 3 megálló a stadion. Fogtuk magunkat drága nővéremmel és elindultunk a nagy eseményre. Tényleg csak 3 megálló volt és kiderült, hogy a jegy feljogosít az ingyen utazásra, legalábbis a koncertre és vissza. Bántuk már nagyon, hogy nem vettünk három jegyet így a triumvirátus férfi tagja is velünk tarthatott volna, de késő bánat „Zu spat zu spat, jetzt is alles viel zu spat” mondaná az egyik híres nóta. Szóval kettesben maradtunk. Ezer ember, persze mindenki feketében és hálát adtam a Sisternek, hogy rábeszélt a rock szeróra (fekete farmer, fekete póló, fekete cipő – már csak a Martens bakancsom hiányzott L ) Az előzenekarról lemaradtunk, mivel sorban álltunk két sörért és egy speckó – mint kiderült gagyi – műanyag pohárért, amit a triumvirátus harmadik tagjának szántunk ajándékba. Na mindegy. Megtaláltuk az ülőhelyünket – igen, az ülőhelyünket, 30 felett már nem megy a dühöngőbe az ember, de várd ki a végét a sztorinak. Majdnem egy órát várakoztatott minket Bela, Farin és Rodriquez (igen, így hívják a másik gitárost és tudom, nem egy tipikus német név!). Végre beindult a buli és MINDENKI értsd úgy hogy MINDENKI felállt, vagyis ülőhely ide vagy oda, mi álltunk! Sajnos nem mindent értetettem, amit a zenekar kiabált és ettől eléggé lelombozódtam. Vagy süketülök a korom miatt, vagy – és persze ez a hivatalos magyarázat – elnyomja a többi nyelv a kiváló német tudásom J A hülye francia, az English és hát a most kezdett espanol…..Na mindegy, azért a lényeget még csak csak megértettem vagy én vagy a drága Sister! Dórcikám annyit gondoltam Rád, ment a zu spat http://www.youtube.com/watch?v=H-LTs6Zdi18 –persze csak a végén ráadásnak, meg az „ist das alles?” meg még sok sok ismert szám. Egyszer csak úgy éreztem, hogy mindjárt szívinfarktust kapok, no levegő, tömeg és hát lássuk be végig tomboltam az egész 3 órás koncertet. Végig tomboltam, értsd végig ugráltam és táncoltam és énekeltem és sikongattam és megint urgáltam és ujjongtam és megint ugráltam és még a pulcsimat is forgattam a levegőben ezzel nem kevés izomlázat okozva a kis bicepszemnek, de hát Béla azt mondta, hogy mindenki forgassa a pólóját vagy ingjét vagy amit akar a levegőben, hogy legyen egy kis huzat, mert marha meleg volt a stadionban. Én megtettem minden tőlem telhetőt, majdnem elrepítettem a kedvenc fekete pulcsim! Szóval jó volt, de azért meg kell hagyni, hogy egy ilyen koncerten az ember elgondolkodik, nosztalgiázik, ha akar, ha nem. Én nem bántam. Jó volt érezni és tudni, hogy fiatalon is "éltem" és most is élek, igen is tele vagyok és voltam mindig is érzelmekkel, érzésekkel és még most is tele vagyok életkedvvel, csak hát nem mindig tudom ezt úgy kiadni, mint régen. A körülmények sajnos nem mindig kedvezőek ehhez. Tehát a koncert jó volt, meg kell hagyni, olyan mint az élet. Néha nem jó a kommunikáció, de aztán beindul minden és az élet nem vár meg minket. Bár vannak kudarcok, fájdalmak és rossz érzések, de összességében azért sok jó élmény jutott nekem és ezért hálás vagyok. Még így 30 után is tudok tombolni, bulizni, elengedni magam, egyszerűen érezni minden porcikámban, hogy igen, ez én vagyok, ilyen vagyok és ez jó! Köszönöm Sister ezt az élményt, 3 órám volt rá, hogy átgondoljam a múltam és a jövőm, ami még előttem áll és ami tele van reménnyel és boldogsággal! Mert sosem késő, semmihez. Csak ne hagyjuk magunkat, mindig hallgassunk a belső érzésre, mint régen!
